Back to Top

Kanyuk Petra Ágnes - 2015/2016,

Kiutazó: 
Kanyuk Petra Ágnes
Tanév: 
2015/2016
Program: 
ERASMUS+

A külföldi tanulmányokra mindig is úgy gondoltam, mint egy nyilvánvaló állomására az egyetemi éveimnek: akármikor szóba került társaságban a kérdés, értetlenül álltam azok előtt, akik nem tartják azt fontosnak, és nem szeretnék megélni az „Erasmus-élményt”, holott arról csak pozitívak a visszajelzések. Végül mégis majdnem ebbe a táborba kerültem, ugyanis harmadéves joghallgatóként még mindig nem tudtam tervbe venni a kiutazást, az örökös halogatásomat pedig egy kedves tanárom törte meg. Éppen majdnem egy éve, februárban, egy, az átlagosnál is hosszabb vizsgaidőszak utolsó megmérettetése utáni percekben intézte hozzám a kérdést: és akkor mikor is indulsz, Petra? A kérdést, amire mindig számtalan kifogást tudtam találni, megmagyarázva, miért nem jó éppen ez a félév, de majd a következő, az jobb lesz, és egyébként is, most erre-arra kell inkább koncentrálni, stb. Ha ez a szembesülés akkor nem történik meg, valószínűleg nem adom be a jelentkezésem, és még mindig nem nyerem el azt, ami éreztem, hogy hiányzott: ez pedig a jelen megélése. Az egyetem körforgásában mindig érkeznek új kihívások, az Erasmus viszont megtanított arra, hogyan lehet ezt „elkapni”, megélni, a saját javamra fordítani. A jelentkezés folyamata még mindig olyan volt, mint egy bódult álom, egyéb teendőim mellett szinte észrevétlenül követték egymást a lépcsőfokok, míg szeptemberben elérkeztem a kiutazásig. A pakolást is az utolsó pillanatig halogattam, majd Nizzában tudatosult bennem, hogy valóban megérkeztem, igen, elkezdődött!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt félév zökkenőmentesen zajlott. Rengeteg bürokratikus bonyodalom, értetlen arcok a bankokban, akik az országomat nem tudják hova rakni, levelek, amelyek csak hetekkel később érkeznek meg, franciák, akikkel úgy tűnik, mégsem beszélünk „egy nyelvet”…azonban minden nehézséget felül múl, ahogyan a többi erasmusossal panaszkodásunk végére érve mégis mindig tudunk legyinteni, majd nevetve eljutni oda, hogy „de hát óh, ők franciák”! A felmerülő problémák lehetőséget adtak arra, hogy megtanuljuk megoldani őket, ezen a téren pedig a környezet egy igen mély vizet jelentett: az egyetemen az oktatás francia nyelven folyt, az órákon, a vizsgákon, és általában az egyetemi életben ugyanúgy vettünk részt, mint a többi diák, akármilyen megkülönböztetés nélkül. Ez elsőre keményen hangzott, azonban idővel rájöttünk, hogy igenis fontos ahhoz, hogy valóban részt vegyünk a helyiek életében, hogy magunkévá tehessük a francia életstílust, az apróságokat, amelyeket nem lehet erőltetni, egyszerűen ott vannak minden alkalommal, mikor valaha kinyitunk egy üveg bort, mikor összeborzoljuk a frizuránkat, mikor hanyagul hátravetjük a sálunkat, mikor felöltjük kis napszemüvegünket, mikor megvesszük azt a bizonyos baguettet és sajtot, mikor képesek vagyunk csak úgy kiülni egy kávézó teraszára, a tenger partjára, vagy akár az egyetem parkjába, és a környezetünkre fittyet hányva átélni azt a makacs kis függetlenséget, nemtörődömséget, és mégis mindenre nyitottságot, azt a je ne sais quoi-t, ami a franciák sajátja. Többek között ezt adta számomra az Erasmus, egy ablakot a világra, egy lehetőséget, amivel élve sajátommá tehetem egy másik kultúra szellemét, miközben olyanok vesznek körül, akik ugyanezt élik át, így pedig nemcsak a francia, hanem egyéb nemzetek lelkéből is kaptam egy – egy darabkát. Ez vezetett oda, hogy, mikor november 13. után fenyegetve érezte magát Európa, én is valódi európainak éreztem magam, aki a helyiek öröme mellett azok fájdalmában is osztozik, és nem idegen többé, ugyanis folyton „otthon van”.

Ezzel az érzéssel a szívemben pedig úgy érzem, mindig megőrzöm az erasmusos félévem lényegét, és kissé fáj, mikor múlt időt kell használnom az élményeim elmeséléséhez, a leghelyesebb ugyanis az volna, ha mindig jelen időt alkalmazhatnék.  Az Erasmusnak hála a „majd”-ból „most”-lett, immár nem érzem úgy, hogy halogatnom kellene bármit is, ugyanis ez a félév kellő fegyelemre és önállóságra nevelt, a készségeim fejlesztése mellett pedig bepillantást engedett a francia jog rendszerébe, amelyre egyébként szintén nem lett volna lehetőségem. Remélem tehát, hogy az európai szellemet ezentúl mindig magamban őrizhetem, miközben a reggeleim lelki szemeim előtt továbbra is a varázslatos nizzai pálmafák látványára telnek, akkor is, ha ténylegesen debreceni tölgyekre néz az ablakom.